Az egyik hírportálon olvastam egy háromgyermekes anyuka kétségbeesett levelét, amiben tanácsot kér. Hírértéke ugyan nincs az esetnek: egyszerűen beleszeretett egy másik férfiba, a család egy barátjába, egymáséi lettek, jön a gyerek. Mindennapi sztori, mindennapi vívódás: család, vagy szerelem.És mi ezt még fokozni is tudjuk!

Arról esett már szó itt a blogban, hogy milyen felelősség elsőnek lenni, de arról még nem, hogy mi van akkor, ha mindennek a tetejében a választottunk férjnél szerepel. Nej, -né, asszony, feleség...Mivel még nem éltem túl sokat, nem történt minden  meg velem, de ebbe szerencsésen belefutottam: beleszerettem egy feleségbe...

A találkozásunk fátum: ezt abban a pillanatban tudtam, ahogy megláttam. Ő tudta rólam, hogy leszbikus vagyok, magáról meg sejtette, mert házassága 10. évében már feltűnt neki, hogy jó ideje csak a nők hozzák lázba...

Én persze mit sem sejtettem arról, hogy házasságban él, egyszerűen csak beleszerettem mintegy 68 másodperc alatt. Mert kérem ilyen is létezik: lehet azt érezni az első pillanattól kezdve, ha két embernek köze van egymáshoz. Mondjuk amikor kimondta, hogy férjnél vagyok, akkor legkevésbé sem volt közöm semmihez: se a térhez, se az időhöz; annyira megdöbbentem, hogy kezet nyújtottam és gratuláltam neki ehhez. Soha annyira nem éreztem még, hogy az élet szar. Belibben az életembe a kilóméteres combjaival, az elbűvölő agyával, a rebbenő szemével, meg az elbaszott jó humorával, és férjnél van? Hol itt az igazság?

Soha nem akartam harmadik lenni. Genetikailag vagyok képtelen rá, az értékrendemtől meg roppant távol áll egy házasság szétdíbolása. Már láttam magam előtt, ahogy esténként, rá gondolva telesírom a kispárnámat, és minden nőben őt keresem, és örök boldogtalanság vár rám, meg a duna...de az sors más forgatókönyvet írt számunkra.

Az első szeretkezésünk után egy komoly és hangos beszélgetésbe kezdtünk, arról, hogy döntenie kell. Semmi ő vagy én, hiszen nem voltam olyan pozícióban, szerettem, szóval a francba minden tanult történettel, meg a genetikával meg értékrenddel...Dehát 10 év sok idő, és nem érzelmi szempontból, mert érzelem már régen nincs, de anyagi összefonódások és érdekek vannak, szülők is vannak, akik boldog heteroságban  tudják a lányukat...bonyolult történet...

Mégis, talán én lepődtem meg legjobban, amikor ismeretségünk negyedik napján bejelentette: válik.

Az élet nem élet míg át nem éled.

Néhány nappal később egy kanapé, egy komód, néhány bőrönd és pár doboz könyv társaságában megérkezett hozzám. Mindent otthagyott értem, mert tudta, hogy nálam van bőven abból ami kell neki. Hozta magával ami nekem kellett, elhiheti mindenki: nem a kanapéra utaztam...

A válás néhány hét alatt lezajlott, visszakapta a nevét, új élet várt rá. Sokat beszélgettünk arról, hogy mi vezetett idáig: miért ment férjhez egyáltalán? Azt mondta azért, mert ezt tanulta: nem baj, ha szar, a mi szarunk, asszonysors, tűrés, elfojtás. Felületesen nézve mindene megvolt, a plazmatévében viszont csak nézni lehet  a szeretetet, meghittséget, szeretkezést...az ideális társkapcsolatot. Párkapcsolat volt, valamikor, a férje és közte, majd csendes egymás mellett élés.

Nem zárhatjuk szekrénybe magunkat, ezt megtanultam. Olyasmi ez, mint egy labda, amit tiszta erővel nyomunk a víz alá, majd egy óvatlan pillanatban kicsúszik a kezünkből és pofánvág minket a felismerés: ez nem az én helyem. Őt harminchárom évesen érte utol a sorsa: az évtizedes elfojtások helyett valódi életet akar, egy nő oldalán. Mert azt, hogy a nőkhöz vonzódik, már gyerekkora óta érezte, majd jólneveltségből szépen túlkompenzálta...

Nem buzdítok leszbikusságra, de rossz belegondolnom, hogy hány boldogtalan pár él a világon, akiknek az életére ilyesfajta elnyomás nyalja rá a bélyegét. Amikor meghallom, hogy leszbikusnak lenni divat, akkor mindig azokra az emberekre gondolok, akik még mindig nem mertek kilépni a nekik tanított történetek árnyékából, mert nőként nőt szeretni nem divat kérdése, hanem egy belső kényszer, vagy vágy, amit vagy megélünk, vagy elfojtunk. Más megoldás nincsen...

A divatot kiáltóknak meg: talán szerencsés korban születtünk, amikor már nem muszáj bujkálni, bátran adhatjuk boldogságra a fejünket...Mint ahogy a szeretőm is tette, a bátor nő, aki megváltotta magát - és az én szememben egy kicsit a világot is, mert a szerelmet és a boldogságot választotta -, aki mellett évek óta boldogan ébredek...