Megírtam én már piszkozatban itt a lányok sorát, de hát kit érdekel, teleírhatnám az internetet a nőügyeimmel. Sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy miért volt ennyi nő, mit kerestem én bennük, ők bennem, és hogyan érzékelte ezt a világ. Minek láttak engem a szüleim, a családom a leszbikusságom tükrében?

Az első kérdésre igen egyszerű a válasz. Mindig is az örök szerelmet kerestem, azt az első csókot, ami közben felemelkedik a bal lábam, a pillangók meg a gyomromba, a testem csíkos lesz, és érzem, hogy ő az a lány, akivel mígmegnemhalok.

Egyszer megvolt ez is, vagyis még mindig megvan, de a praktizálásom kezdete óta eltelt hosszú idő kudarcainak ellentételezéseként úgy érzem ezt meg is érdemlem. Ebből majd lesz különposzt.

Sokkal fontosabb kérdés a második. Mostanában amúgy is foglalkoztat  a coming out, mint túlpörgött botorság. Egy barátom a minap "vallott" a szüleinek, onnan jön a perpatvar bennem. Szerencsére mindig csak mások példájából okulhatok a nagy sóhajok kíséretében előadott szavak utáni elutasításról, tagadásról, kétségbeesésről...

Az én szüleim nagyon jól reagáltak annak idején. A második kapcsolatom tartott már javában, amikor végül sarokba, vagyis inkább egy száguldó autóba szorítottak, ahonnan nem tudtam többé elmenekülni sem magam elől, sem pedig előlük. Érezték már hónapok óta, hogy valamit titkolok. Ők persze rögtön a legrosszabbakra gondoltak, azok után, ami megfordult a fejükben az, hogy leszbikus vagyok igazi jó hírnek számított.

20 éves voltam és nagyon eltávolodtam tőlük. Valamikor 16 éves környékén kezdődött az ajtócsapkodós tini életem, de csak nem akartam kinőni. Ha kérdeztek a magánéletemről - ami nálunk teljesen megszokott dolog volt - akkor ajtórábaszással válaszoltam. Ha kérdeztek a barátaimról, akkor is. Ha jött a van-e valaki, aki tetszik kérdéssor, akkor még a mennyezet is rezonált. Önmagam előtt sem ismertem be, hogy lehet, hogy az első 3 éves kapcsolatom véletlen volt, de a másodiknál már aligha magyarázhatom be magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor kuki helyett punci...

Szóval éppen az akkori szeretőmtől tartottunk hazafelé a szüleimmel, 140-nel az autópályán. Gimnáziumi osztálytársam volt a lány, ismerték és szerették őt a szüleim, tudták, hogy gyakran vagyok nála, noha akkor éppen 200 km-re élt tőlem. Az édesapám lezárta az ajtókat - nem tudom mit gondolt, hogy majd kiugrok a kérdés elől? - és akkor anyukám elkezdte:

- Megerőszakoltak?

- Jééézusom, anya, dehogy is.

- Akkor drogozol.

- Nem, anya, semmi ilyesmiről nincsen szó.

- Szerelmes vagy egy idősebb férfiba.

- Na azt pont nem.

- Akkor szerelmes vagy R-ba.

- Igen.

Életem legnehezebb, mégis legfelszabadítóbb igene volt ez. Az apám dudált egy nagyot, hosszan, nevetni kezdett és azt mondta: az én lányom, tudod, mucikám, ha nő lennék én is leszbikus lennék...

Az anyám néma csönddel reagált. Percekig meg sem szólalt, csak hátranyúlt és megszorította a kezem. Majd zokogni kezdett. Láttam a szép lelkében összedőlni a világokat, úgy hittem az én méhemből elő nem bújó kisunokáit siratja...Tévedtem.

Amikor már nem fuldokolt a könnyeitől, akkor csak annyit mondott: én kicsi lányom, hát min mentél te keresztül, miért nem mondtad el, hogy veled legyek, hogy segítsek feldolgozni, kicsi lányom, nagyon szeretlek. Rossz anya vagyok, hogy nem vettem észre.

Napokig kellett győzködnöm, hogy ő nem rossz anya, én viszont kurvajó színész vagyok. Az általam ismert előbújás történeteknek ez amúgy - kimondva vagy kimondatlanul - visszatérő érzésmotívuma az anyák részéről. Van még néhány, amit ugyan az én szüleim nem produkáltak, de sajnos, mint valami elbaszott díszítősorban a keresztek, mindig megjelennek.

1, Majd elmúlik, ne is beszéljünk erről többet.

Tipikus struccpolitika. Ha nem beszélünk róla többet, akkor a szülő joggal hiheti, hogy elmúlt, a lány meg joggal hiheti, hogy nem érdekli a szüleit az élete, a boldogsága, ő maga sem. A hülyeség felsőfokának is nevezhetnénk, hiszen egy őszintétlen kapcsolatot szül, amiben mindkét fél a prekoncepcióira alapoz, ahelyett, hogy kérdéseket tenne fel, és közelebb kerülne a megértéshez. Mert ne feledjük el, ebben az esetben nem csak a szülőnek kell megértőnek lennie, a gyereknek is meg kell értenie a szülei félelmeit, és mindent meg kell tennie azért, hogy ezeket a félelmeket megszelídítse.

2, Mit fog szólni a...

Mit szólna? Miért kell mindenkinek mindenről tudnia? Ez a mi legintimebb magánügyünk, mindenkinek megtisztelve kell magát éreznie, ha megosztjuk vele. Amúgy is meggyőződésem, hogy minden a tálaláson múlik. Anyukámtól tanultam, aki szerintem több embernek mondta el a legnagyobb természetességgel, sőt, némi büszkeséggel, hogy az egyetlen kislánya egy nőbe szerelmes, és nagyon boldog, mint én. Természetesen a boldogságomra a kifejezetten büszke. Én nem szoktam a bemutatkozó kézfogásommal egyszerre közölni, hogy leszbikus vagyok. Ha valaki a bizalmamba férkőzik és mondjuk megosztom vele a félelmeimet, vagy a gondolataimat, akkor azt is meg szoktam említeni, hogy a társamat nőinév-nek hívják.  Soha nem kaptam negatív reakciót.

3, Nem lesznek unokáim, értelmetlenné tetted az életem.

Egy embernek, egy szülőnek az életének soha nem adhat értelmet egy olyan dolog, ami nem rajta múlik, amit ő nem tud befolyásolni. Ez kb. akkora hülyeség, hogy értelmetlen az életem, ha nem nyerem meg a lottóötöst. Egy saját gyermek vállalása se lehet az élet értelme, mert az a gyerek majd felnő, önálló életet fog élni, vendég lesz a vasárnapi asztalnál, anyának meg apának meg jól el kell viselniük magukat meg egymást, sőt szeretniük kell magukat meg egymást, hisz a legkisebb közös többszörösük már meglazult kohéziós erő csupán...

És mi lenne, ha szimplán csak meddő lenne a lánya? Mire ez kiderül már nem fér bele a kukába a magtalan, nem nagyon van más választás, mint más megoldást keresni, ideális esetben pedig elfogadni a tényeket.

Nem tűröm az érzelmi zsarolást. Sok ember viszont sajnos egyetlen fegyvereként használja. Abba meg gondolom kevés szülő gondol bele ilyen baromságok pufogtatása közben, hogy mi lenne, ha a beszélgetés után autóbalesetben elhalálozna a frissen bevallottanleszbikusunk, úgy, hogy azt gondolja: élete legfontosabb nőjét boldogtalanná tette, nem szereti őt az édesanyja? Lehet, hogy túl szélsőséges ez a gondolat, de mielőtt gyűlölködve tennénk pontot egy beszélgetés végére, mindig érdemes belegondolnunk, hogy hogyan éreznénk magunkat, ha kiderülne: ez volt az utolsó szavunk hozzá.

Kivételesen szerencsésnek érzem magam a szüleim reakciója miatt. Viszont azt hozzá kell tenni, hogy addig eljutni, ahol most tartunk, hogy mindhárom menyüket egyformán szeretik, tisztelik, elfogadják meg más ilyenek, nem volt ennyire egyszerű. Sok átbeszélgetett éjszaka, sok őszinte szó, őszinte kérdés és válasz vezetett idáig. Azt nem várhatja senki, hogy bejelent egy ekkora változást, majd puszi, pacsi és minden marad a régiben. Nem, ez megváltoztatja annak az életét is aki adja, és annak az életét is, aki kapja az információt.

Édesanyám mindig azt mondja, hogy ahogyan ő annak idején megtanított engem félelem nélkül fára mászni, én megtanítottam őt félelem nélkül elfogadni azt a tényt, hogy a gyerekek felnőnek, kirepülnek, és sokszor egy azonos nemű fészkében találják meg az új otthonukat, önmagukat. Ez az élet rendje.