Kicsit elakadtam. Nem mintha nem lett volna rengeteg mondanivalóm, mégis, néha hülye érzés így, egy blogba önteni őket.

Lássuk a családot.

Egyedülálló anya gyermeke vagyok. Sosem kerültünk túl közel egymáshoz, de nekem ez volt a természetes, az, amit Loreláj Gilmore nyom a felmenőjével, máig kicsit műanyagnak tűnik számomra. Sosem voltam rossz gyerek, sőt. És bár jó kapcsolatunk volt, közelinek nem volt mondható. Hát persze, neki se könnyű, kiskoromban hagyta el a férje, meg aztán szerelmi kapcsolatok terén hagyományos szellemű is egy kicsit (értsd: prűd). Nem véletlen, hogy mondjuk sosem beszélgettünk el egy csésze tea mellett olyan meredek témákról, mint egy fiú kezének megfogása.

Még jó, hogy nem is volt vele sürgős megosztanivalóm. 21 évesen vesztettem el. Két évvel később tudta meg, csak úgy valamiről megemlítve, mellékesen. Tudomásul vette, mint a viktoriánuskori anyukák (mondjuk a nyugati szalon tapétájának átfestését, vagy ilyesmit). Rövid, visszafogott diskurzus keretében sor került annak elmondására is, hogy "volt” már férfi az életemben, de tudattam vele, hogy jelenleg nem tartok fenn kapcsolatot egyetlen jelölttel sem. Gyermeke iránti megnyugtatásképpen biztosított felőle, hogy „lesznek még udvarlóid, ne akard siettetni" (szó szerinti idézet). No.

Hozzátartozik, hogy minden egyéb területen modern, fővárosi anya, multicég igazgatóasszisztense, ami azért nagy mák. Hogy a lemez hol akadt el, jó kérdés :-)

Sosem tudott semmi magánügyemről, egy külföldi ismeretséget kivéve. Nehéz volt nem észrevennie, milyen örömmel fogadom a leveleit, és milyen igényességgel válaszolok rájuk. De hát levélben meg nem lehet paráználkodni, még elektronikusan is nehéz.

Aztán jött az a nyár, és jött Orleans.

Sokat jártam el akkor szeptemberben, úgymond „barátokkal, egy barátnőmmel". Másfél hónap múlva meglett ennek a kézzelfogható eredménye. Ott már szerelem volt. Mégpedig olyan, amilyen még nem. Gyors és intenzív volt, és főleg egy dologban más: sokkal inkább megbíztam benne, mint addig akárkiben. Talán még egész életre is. Szóval mélynek tűnt a dolog.

Vártam még két hónapot, és valamikor október-november táján egy jobb pillanatban előhozakodtam otthon a témával. Mint mondtam, ha beszédről volt szó, nálunk még a szerelem is pajzán kifejezésnek számított. Úgy kezdtem az előadást, hogy „van valaki, akitől mostanában nagyon boldog vagyok.” „És jó hozzád ez az ember? Kedves/értelmes/okos?” – pár percig ilyen kérdésekről ment a téma. Tudtam, hogy minél tovább húzom, annál rosszabb lesz. Úgyhogy kiböktem.

Így is rossz lett. Ült a barna plüssbútoron, fátyolosak lettek a szemei, és kiült az arcára az abszolút rettegés. Pontosan úgy nézett rám, mintha egy gyilkos állna a hátam mögött, és fejem fölé emelne valami rozsdásan csillanót. Ez azért elég ijesztő nekem is.

Na, ekkor próbálkoztam még néhány kommunikációs csavart labdával, de eléggé hiába, egy-másfél órás zokogásba fúlt a délután. Ő zokogott nekem, én zokogtam neki, és közben próbáltuk a másikat meggyőzni róla, hogy azért mi nagyon szeretjük őt.

Ja, mi ilyen anti-olasz család vagyunk, sosem kiabálunk, inkább halkan sírva rágjuk a másik lelkét. Féregtaktika. Hatékonysága kábé olyan, mint az üvöltözésnek.

Szóval ez megvolt. Innentől fogva csak ilyen körülmények között tudtam felhozni a témát.

- „Anya, szeretném ha tudnád, ő is egy értékes ember, csak éppen lány"

(zokogás)

- „Anya, csak azt akartam mondani, hogy olyan kedves és ért..."

(zokogás)

- „Anya, csak…”

(zokogás)

Aztán próbáltam időt adni. Egyhónapos időközöket hagytam neki gondolkodni, aztán újra felhoztam. Ugyanaz.

Én közben próbáltam élni az életemet, de ez így nekem sem volt jó. Heti egy-két éjszakát biztosan Orleans albérletében töltöttem. Ő is tudta, mi van otthon, támogatott, ahogy tudott. Mikor melyikünk kelt korábban. Volt, hogy anyámnak tettem kedvére, és az utolsó villamossal hazamentem. Volt, hogy Orleansnak, és reggelig, vagy másnap délutánig maradtam nála.

Kábé fél év után lett elegem az otthoni helyzetből. Próbáltam nyugodtan és elfogadóan (één?) vázolni, hogy innentől nem tudom megérteni anyámat. Az fel se merült bennem, hogy ezt fordítva kéne, vagy mi :-). Fél év után tehát, júniusban, félbeszakítottam kétéves tanulmányaimat, kerestem egy valamilyen melót, és elköltöztem. Huszonöt évesen mondjuk már ideje is volt.

Nem tőle kértem kölcsön az albérletre, hanem egy barátomtól. Nem kértem tőle semmilyen támogatást. Elmondtam, hogyan lesz, és ennyi. Két hétig még otthon vagyok, de aztán a saját életem ura leszek. Ezzel a döntéssel is akartam rávenni, hogy nézzen magába. Azóta sem vagyok biztos, hogy mennyit fejlődött. Valamennyit biztosan, de Orleans-nal még mindig nem találkozott. Nem tudna. És mivel az anyám a kapu a rokonság maradék része felé, ezért velük is ennek megfelelően minimális a kapcsolat.

Az apró rokonságból két házaspár tud róla, a többi még a jövő zenéje. Ez a családoldal egyszerűen hiányzik az életünkből. Csak egymásra számíthatunk.