A 146. ok, ami miatt kétoldali mélyvénás falkaparást kapok az L-től, avagy "A Modoros Leszbisorozat" poszt:

"Kívánlak, de nem tehetem, barátnőm van, illetve hát persze hogy én is akarom, jaj de mi lesz velem utána, ja ha így csinálod akkor persze igen, nna püff!, most megtettük, jaj-mi lesz, ha tudtam volna hogy megteszem akkor nem tettem volna meg, de egyébként jó volt kösz, találkozunk újra?, csak várj egy hetet, jaj elbujdosok szégyenemben" (random önmarcangoló hosszúsnitt beillesztése)

Azt hiszem, a biszexualitásomat bizonyítja az, hogy ezt így NEM VAGYOK KÉPES VÉGIGNÉZNI. Egyébként ha férfiakkal próbálnák ugyanezt leforgatni, körülbelül hétperces epizódok lennének, mint a Barátok Közt-ben. Jöttem, tömtem, megköszöntem.

Még nem számoltam be róla, de van egy terület, ahol súlyos elmaradásom van heterók és homók mögött egyaránt. Az az úgynevezet gaydarom (melegradar) tökéletesen rövidzárlatos. Hogy homokszem esett bele vagy nedvesség érte, nem tudom, de az biztos, hogy én csak akkor vagyok képes tényleg be-szexuális-orientáció-skatulyázni egy ismeretlent, ha már legalább kézközépig van a bugyimban. (és ugye ebből a tekintetből mindegy, hogy épp homót vagy heterót próbálok felismerni)

Erre persze mondhatnánk azt is, hogy én olyan kurvára előítélet-mentes vagyok, hogy alapértelmezetten mindenkit heterónak tartok; nem azért, mert az a "normális", hanem mert az a szokásos vagy láthatóbb vagy statisztikailag haranggörbébb. Legalábbis a szokásos arc, amit mindenki mutat. De egyáltalán nem erről a témával akartam előhozakodni.

Hanem azzal, hogy nekem nem egyértelmű, hogy ha egy lánynak rövid haja van, akkor az a lányokat szereti. Ezt egyébként a nevükben is kikérem. Több tucat rövidhajú osztálytársnőm, barátnőm volt, már csak ezért sem tudom elképzelni, hogy ennyi buzi rohangálna Budapest utcáin...

Az meg, hogy valaki a Converset, a kordnadrágot vagy az alternatív-indi divatirányzatokat részesíti előnyben, számomra megintcsak nem magától értetődő tünetegyüttes. Hogy nyers legyek, eleve rúgnám is azt, aki ilyesmi alapján ítél elő.

Mély hangú és fiús hozzáállású lányok... Hát hülye vagyok? Én is az voltam! :-)

Most komolyan: szégyellje magát minden tüsihajú, szövetnadrág-rajongó sminkmentes lány, ha be kell vallania, hogy neki bizony a fiúk tetszenek?

A fentiek alapján ezért aztán folyamatosan le vagyok szólva, mondván "Neked nem tűnt fel, hogy meleg mint a kályha??". Hát nem. Illetve: én csak megelőlegeztem neki, hogy biztos van pasija. A nők ugye meg egyből rámtámadnak, hogy milyen szexista vagyok már. Egyébként bocs, egyébként néha tényleg.

A meleg férfiak felismerése általában kevesebb bonyodalomba kerül: azonnal feltűnik, hogy egész egyszerűen képtelen vagyok velük bármilyen beszélgetést folytatni. Minden kommunikációjuk antianyag az enyémhez képest. Ennek valami oka lehet, mert általában a legelvetemültebb atomfizikussal is el tudok cseverészni (valószínűleg sokunk velük könnyebben elcseverészik, mint Schobert Norbival), de a melegekkel a harmadik mondatnál kötünk ki ott, hogy "hát, azért lehet, hogy majd a jövő héten majd megint jobb lesz az időjárás".

Egyébként borzalom ez az egész radarhiány.

Ha azt mondom rá, ő tuti leszbi, akkor biztosan kiderül, hogy nem, ha pedig egyértelműen leheterózom (na jó, ez azért ennyire nyíltan nem szokott megesni), akkor meg azért lesz leharapva a fejem.

Akinek nem tetszik, azok hordjatok névtáblácskát, vazze. :-)

Szerencsés vagyok. Az önbizalomhiányomat tápláló csillió faktort ellensúlyozandó, engem pont a megfelelő korban vert meg az ég néhány olyan baráttal, akik irányba állították bennem a legfontosabb dolgokat. Nekik, és saját magamnak is köszönhetem, hogy ezeken a területeken elég biztosan állok a lábamon. (a suli meg a munka pont nem ilyen)

Betonbiztosan hiszek benne, hogy mindabból, amit szexuális téren érzek, semmit nem kell szégyellnem magam előtt.

Kedvelem a szexet. Azért fogalmazok ilyen hüjén, mert amikor ÉN azt olvasom, hogy  valaki "szeretem a szexet", egyből az a kép ugrik be, hogy napi szinten citromként facsarja ki a párját, amíg meg nem kapja tőle a napi betevőt/lövést. (betevőt, bruhaha). Olvasói reflex.

Én meg ezzel a kényszerképzettel szemben inkább úgy szeretem a nemi érintkezést, mint mondjuk a kosarazást. Tökjó csinálni, és akkor a leg"kielégítőbb", ha olyannal csinálod, aki ugyanúgy van vele, mint te: nem rinyál a mez miatt, elviseli, ha néha kikap (anyám, már most látom, hogy ez a poszt tele lesz véletlen szóviccekkel), és kábé pont annyit kíván a pattogtatásból, mint tenmagad. Egyszerre unjátok meg, vagy egyszerre vesztek edzésbérletet.

Ebből annyit akartam kihámozni, hogy tét nélkül kedvelem a testi kapcsolatot. Hiszek benne, hogy ezt úgy kell kezelni, mint a játékot. Nem kell túllihegni. Persze, persze, alapszabályok azért vannak! De csak mert meg van írva, hogy ne illesd stoplis cipővel az ellenfél fogsorát, attól még a focit sem kell túlmisztifikálni. (a mélytengeri búvárkodást talán érdemes, mert ott a szabályok részben összefonódtak az életfolyamatok fenntartásával. De a szex nem mélytengeri búvárkodás. Bár most, hogy elkalandoztam, a párkapcsolat lehet, hogy az.)

És ha már játékról van szó, akkor én az én részemről önfeledten játszom. Nálam ennyi volt a kulcs: nem szégyellem azt, aminek a képe kivetítődik belülről a koponyámra. Ha jó a partner... Illetve bazdmeg, kezdjük már ott, hogy nem is kell partner.

Az állítólag természetesnek vett tíz éves korom óta űzöm magányosan. Titokban, de nem szégyenben. Kicsi voltam és tudásszomjas, és nem járattak templomba: így esett meg, hogy kronológiailag előbb hallottam valahol azt az információt, hogy "ez természetes dolog", mint azt, hogy kipállik, elüszkösödik aztán leszárad tőle a kezem, kénköves eső meg miegymás.

Jó pszichológiai útravalót ad egy gyeröknek, ha ilyen benyomásokat kap az életből. Ha nyolcévesen véletlenül kapcsolsz át az állatos-nénis filmre, akkor lehet, hogy nem alakul ilyen jól a sorsod. Tényleg kell hozzá egy kis mázli. Nem biztos, hogy maga a neveltetés jó irányba tereli a fiatal lelkivilágát, mert például az én anyukám is prűd - minden jó tulajdonsága mellett.

Folytassuk a mesét: cseperedtem, aztán jöttek-mentek a különböző stádiumok, a maguk fülledt határátlépéseivel, és bennem egyszerűen nem merült fel, hogy bármi, amit érzek, ne lenne normális vagy természetes. Legfeljebb az merült fel, hogy ezért-azért persze a világ nagyobb része kiröhögne, felkoncolna vagy egyszerűen kilökne magából, mint egy rákos sejtet, de ez azért mégiscsak más kérdés. Otthon, a saját kis kuckómban arra gondolok, amire csak akarok.

A perverziónak nevezett (fujj, micsoda istenkáromlás) örömszerző módozatok elég sok fajtájával futottam össze a neten, és a legtöbbet, ha engem nem is vonzott, meg tudtam érteni. A harisnyafétist mondjuk nem, de erre való a tolerancia ajándéka (amit esetleg érdemes lenne beiktatni a nemzeti alaptantervbe).

LÁNYOK! (és fiúk, akkormár) Ha egy dolgot mondhatok: Bízzatok jobban az érzéseitekben, mint az önkéntes megmondóemberekben. A nemi élet egyidős az emberiséggel, az ún. perverzió talán idősebb is nála. Velősen: mindent szabad, ami örömet ad, és másnak nem okoz kellemetlenséget.

De tényleg mindent!

Most mondjak példákat? Komolyan?

Na jó, csak azok számára, akik továbbra is ingatagok.

- szeretkezni jó. Saját magaddal szeretkezni jó. Saját magaddal szeretkezni ágyban, zuhany alatt, szezámutca közben, parlamenti közvetítés közben, felesleges pite felhasználásával is jó.

- saját magaddal szeretkezni Ben Gay izomlazítókrémezés után nem jó (tisztelet a kivételnek) (de tényleg, kalapot emelek a kivétel előtt)

- mással szeretkezni is jó, minden olyan pozícióban és kellékkészlettel, ami a másiknak is kedvére van. Akkor is, ha az tejszínhab, akkor is, ha az májkrém, akkor is, ha az crossdressing, akkor is, ha állatos jelmez, akkor is, ha mások nézik, akkor is, ha olyan csúnyákat mondasz közben, hogy fütyi.

- ezzel ellentétben a tűpiercing és a felfújható lufiruha egy időben való használata például nem jó (költséges úrimulatság ám a gumijavítás)

- közös beleegyezéssel, megfelelő óvatossággal kipróbálni új dolgokat jó

- a proktológusi vizit általában sohasem jó

- a másikra ráerőltetni bármit is nem ér és nem jó. Jónak csak annyiban jó, hogy lesz egy kiváló indok, amivel kidobhatod őt az életedből

- közben az égvilágon AKÁRMIRE ÉS AKÁRKIRE GONDOLNI szabad ÉS jó. Ezzel nem hazudsz, nem csalsz, nem rontasz. A te fejed, a te gondolataid magánterület. Mondjuk azért ne sértsd meg örökre a legnagyobb szerelmedet vele, de ne szégyenkezz magad előtt semmiért.

Ez megint egy afféle kirohanás volt, amivel kiélem azt a késztetésemet, hogy feltétlenül megmentsem mások lelki üdvét. Ez ugye baromság, de mindenkinek kell egy hobbi. Ez a bejegyzés két deci száraz vörösbor után született, és valójában az rejlik mögötte, hogy ha - megerősítő pozitív tanácsadók híján - bárki úgy érzi, hogy beszélne a bizonytalanságáról, az írjon, mert ha megint iszok két decit, akkor nagyon szívesen megnyugtatom, sőt, akár még el is tudom irányítani az interneten a megfelelő fórumra.

Nem vagyok pszichológus, de egy í-mailt bárki megér nekem.

Hosszú volt a sziget, úgyhogy most csak szimán egy csöpögősen édes (rossz az, aki rosszra gondol) képet linkelek, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni.

A jogok lilyfoxot illetik

lily-fox.deviantart.com/art/These-are-the-best-days-173646279

Alapok játékszervásárláshoz.

Drága nőtársok, igényeink azért legyenek. Jó, persze, gazdasági válság, persze, hogy van, de olyan mélyre személy szerint soha nem szeretnék süllyedni, hogy egy Tiszaújvárosi Vegyi Kombinát által fröccsöntött, B-234 kódolású, "testszínűnek" csúfolt, vaskos műanyag hímtaggal akarjak "kedveskedni" (isten ne adj, "örömet" szerezni) a páromnak, amit Madonna karját megszégyenítő mennyiségű sorjás (aúú!) vérerek borítanak, még ott is, ahol ér azelőtt sohasem járt.

Nagyon szar nőnek kellene ahhoz lennie, hogy ilyesmivel büntessem.

És akkor még nem beszéltünk a kötelező betonkemény zacsiutánzatokról, ami elhagyhatatlan része a széles-színesvásznú élménynek.

Jézusom. Még magamhoz kell térnem a sokkból.

Mindazon zsenge szüzeknek-félénkebbeknek, aki még nem járt volna szexshopban, elmondom: a polcok jórészt ezekkel a szarokkal vannak teletömve. MInőségre és tapintásra mint a szocializmusban készített műanyag, levegővel töltött játékoké. Hogy mégis hogy? Mi másért, mint ami miatt a magyar még mindig sorba áll a Rebook cipőkért, a jegestea-porért és a tésztáslevesért: mert olcsók. Mert ezt éri meg konténerrel hozatni Kínából.

Hogy stílusos repartét adjak: HÁT EGY FASZT.

Kevesen tudják, de tele van a világ (főleg európa) független kis öntőműhelyekkel, ahol kreatív, odaadó alkotók kellemes, bőrbarát anyagokból igazi mesterműveket készítenek a közönség számára. Ezek kemény háromezer forinttal (hat órányi szórólapozás, vagy fél óra hátmasszázs, most gondolj már bele!) kerülnek csak többe, mint a fent említett kindertojásba való mütyür, valahogy mégsem említhetőek egy lapon vele.

(bocsánat, ez inkább csak becslés, ugyanis még sosem néztem meg, mennyibe kerül egy "olyan"; egy minőségi darabot 15-20000-től kaphat az ember)

Szóval harmatoslelkű szégyenlős ibolyáim, akik ha eddig még nem is jártatok ilyen helyen, előbb-utóbb úgyis be fogtok tévedni, és akkor érteni kell hozzá, mit nem akarsz hazavinni. Ezért üvöltöm most világgá ezt az eligazítót.

Kezdjük a kinézettel: ezt akkor inkább nem is részletezném. Ha neked nem látszik a különbség, akkor nem is akarlak megmenteni a kárhozattól. :-)

Folytassuk a BIZTONSÁGGAL: igen, ez kurva fontos. Ha volt már 1. felfázásod, 2. gombafertőzésed, 3. nyílt sérülésed odalent, akkor érted. Ha nem, akkor elmondanám, miért akarjad ezeket elkerülni:

Odabent nyálkahártya van, kb. olyan a borítás, mint a szájpadlásodon. Érzékeny. Fájós. Nehezen gyógyul, újrasebesedik. Ha felsérted, akkor napokig anyázhatsz, nincs szex, és könnyen elfertőződik. Még szerencse, hogy a hüvelynek eleve van öntisztító programja, de attól függetlenül nedves környezetben kurva nehéz a hegképződés. Kezdjük tehát azzal, hogy négy centis műkörömmel ne menj a közelébe.

Szóval: olcsó műanyag gyártmánytermék = sorják. Ezt le lehet vágni róla, akkor kisebb sorják lesznek. Ha az is levágod, még kisebbek. De sorják MINDIG lesznek. A nyálkahártyát pedig már az is felsérti, ha kifújta a szél a kezed. Ilyesmivel ne akarj kísérletezni (ezzel most meghazudtolom korábbi állításomat, de itt inkább ne :-).

A szilikont lehet úgy formázni, hogy egyetlen öntéspont van rajta, amit le tudnak olvasztani, és voalá, puha, mint a selyem. Jó minőségű termékeknek olyan síma a felülete, hogy a körmödet sem tudod belevágni, kés élével sem tudnád meghámozni (jó, persze, a hegyével igen).

Folytassuk még tovább a HIGIÉNIÁVAL: a műanyagot ne szeressük. A műanyagban csodatevő ftalátok (ftálsavak, pvc-lágyítók) vannak. Finom rugalmassá teszik a műanyagot, cserébe épp csak kicsit rákkeltőek. Nem ragozom. Úgyis kurva sok mindenben használja az ipar, akkor legalább a testnyílásainkba ne dugdossuk.

A műanyag ezen túlmenően porózus, azaz mikroszkopikus lukakkal teli. Ami abba beleeszi magát (vírus, baktérium, gomba), azt onnét többé semmilyen arctonikkal ki nem szeded. Azzal onnantól együttélsz, ő pedig adott esetben boldogan él, családot alapít és terjeszkedik - akármilyen betegséget továbbadhatsz vele, magadnak vagy másnak. Ezért fontos, hogy a műanyagot ne keverjük össze a szilikonnal. Mert mit csinálsz a szilikonnal? Tiszta vízben forralod húsz percet (ami ráadásul ettől NEM fog felismerhetetlen formájúvá olvadni), és hoppá, meghalnak. Kinek kell több?

Ne tévesszük össze a szilikont a "zselé"-nek titulált termékekkel, amik ráadásul zselének is tűnnek! Ez a takonylabdához és társaihoz is hasznát legvacakabb anyagból vannak, komoly kereskedő ilyet nem is tartana a boltjában.

(részinformáció: a gumi avagy latex anyagú cuccok ugyanúgy porózusak, mint a műanyag; biztonságot csak óvszerrel együtt nyújtanak)

...

Ez minden, amit most hirtelenjében ki akartam adni magamból. Régóta forrongok attól, hogy az embereknek mi minden vackot el nem ad a kereskedelmi közeg; ha már a TV-shoppos zöldségszeletelőt meg a potemixet muszáj rásózni a társadalomra, akkor legalább intim területen legyen valami minőségi követelmény.

Várjatok még egy kicsit, és egyszer talán lesz poszt a konkrét gyártókról is.

Valójában ezt a kérdést soha sem hallottam, de itt haljak meg, ha nem ezen rágódik a fél társadalom.

Feltétlenül elengedhetetlen a dupla-csajos párkapcsolati boldogsághoz a pasis stílus?

avagy (a bennem lappangó kérdés:)

Leszbikus csak madárfészekhajjal, kárómintás kötött mellényben és converse-ben lehetek? (amelynek ugye egyértelműen a békés jobbikospolgár-pukkasztás és a társadalmi normák bűzhödt bomlasztása a célja?)

Éles szeműek észrevehetnek némi összefüggést a téma és a szerény identitásomban felmerülő -problémák között. :-) Merthogy amióta nővel vagyok, belekerültem egy feltartóztathatatlan stílusollóba: egyrészt a lazulások időszakában egyre slamposabb kombinációkban öltöm magamra a válogatott foltos mackóimat és tízéves pólóimat, másrészt viszont a ló másik oldalán, a kiöltözés területén most értem el olyan ritkalevegőjű platformokat, mint az ikaruszszélvédő méretű napszemüveg és a harisnyatartó egyre jobban kínzó hiánya.

A párom fiús befolyása tehát ilyen végletes hatásokkal van az image-emre.

Igen ő fiús. Ráadásul nagyon jóképű fiús. Beverly Hills 90210 fiús. Annak ellenére, hogy olyan domborulatokkal rendelkezik, amiket nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Ezek éppen ezért kiválóan egészítik ki az amazon-jelleget. Az amazonság egyébként annak köszönhető, hogy ő bezzeg szorgalmasan végiggyúrta a tinédzseréveit a kondiban, miközben én arra gyúrtam, hogy tetemes cicihiánnyal is KÁBÉ úgy nézzek ki, mint egy nő.

A múltkor is mesélte az esetet: már ötven méterről kiszúrta, hogy a 12éves kiscsajok az utca végén összesugdolózva lesegetnek feléje, és amikor elhúzott mellettük a biciklivel, mosolyogva nyugtázta a vert sereg "De hisz' ez lány!" felháborodását (vagy inkább elszontyolodását). Ennek ellentételezésére, meg részben azért hogy kiemelhessem a kiváló formátumát, komoly barátnői (csajomi) nyomást fejtettem ki rá az elmúlt években, aminek betudhatóan már gazdagodott a ruhatára néhány olyan egyszerűbb darabbal, amiben azért megállítja a forgalmat. Pántos atléták, női szabású pólók, ilyesmik.

Tehát nekem van egy pasis, a minimális nőiesség felé tébláboló nőm, aki mellett én a nőietlenségből kilábaló nő próbálok lenni, aki ugyan még mindig nem egy díva, de ez nálunk így kiválóan egyensúlyban van, köszönjük.

Persze az én önérzetemnek már az is jót tesz, hogy mellette még ENNYIRE kiöltözött csaj sem volt soha, tehát már egy leheletnyi szemhéjfestékért is nagyon tud lelkesedni :-)

A "Csók, Jessica Stein" című leszbikus-érdeklődésűeknek címkézett filmet fizikai fájdalom volt végig, azaz félig nézni. Utólagos wikipédia-s sztoriolvasás alapján jól tettem hogy az első felvonás végén (tucatszori oda-visszakapcsolgatás után, mivel még esélyt akartam adni neki) végleg otthagytam.

Számomra is meglepő módon képes vagyok elgondolkodni olyan közhelyes kérdéseken, mint a munkahelyen való buziság-felvállalás. Persze a dolognak akad aktualitása is, mert azért az mégis sok lenne, ha csak úgy eszembe jutnának ilyesmik, ugye.

Az elmúlt hetekben beigazoltam a csajom munkahelyére. A barátnőm kb. 10 éve nyomja ott a pultot, és hát az elmúlt negyed évtizedben, amit vele éltem le én is megismertem a kollégáinak nagy részét. A látási viszonyból mostanra munkakapcsolatok kezdenek kialakulni. A szerződésem aláírása előtt sokan tudták már, hogy mi egy párt alkotunk, intelligenciával bélelt a ház, sosem volt ez téma igazán. Számomra viszont az is bebizonyosodott, hogy nem mindenki jól informált. Például mikor az első napon a mentorom-kollegina bemutatott a nőmnek. Az vicces volt. Vagy amikor megpróbáltak arról meggyőzni, hogy a múzeum mögött lakó egykori katonatiszt, aki már megette ugyan a tenyere javát, mégis jó parti lenne számomra. Hogy a lánya lehetnék? Dehát tele van pénzzel... Ilyenkor úgy nem tudom hogyan kellene reagálni.

A helyzet speciális, hiszen ugyanaz a munkáltató szerepel mindkettőnk szerződésében. Viszont a jó hír az, hogy helyileg mégsem ugyanott dolgozunk, viszont ugyanazokkal az emberekkel. Szóval nem kell magam visszafogni seggbecsípésileg, nem is tennék ilyet soha, csak hát basszus, hogy kell lereagálni, mikor az iwiwen csekkolnak és látják, hogy kapcsolatban és megkérdezik, hogy hol dolgozik a szeretőm, és nem mondhatom azt, hogy te hülye, hát 10 éve a kollégád, helyette terelek. Természetesen ha valaki megkérdezi, hogy buzi-e vagyok, akkor igentermészetesen, de amúgy?

Nem szeretném, hogy egy folyamatos kámingáut legyen az életem, ezért én vagyok a zárkózott lány, aki nem beszél a magánéletéről.  Bármennyire is természetesnek veszem én az életemet - minek másnak venném -, nem kívánok senkit zavarba hozni a részletekkel. Az meg, hogy a pasim csaj, az már részlet. Cserében viszont én sem érdeklődöm mások magánélete és magánügyei felől. Ez az én megoldásom.

Hány éves a pasid? Kinyomtattad már azt a kinyomtatni valót? Így lesznek a leszbikusok munkamániás gyanúsak.

Megváltozott az Internet is, minden szempontból.

Egy konkrét eseten biztosan le tudom mérni, ha más fokmérőt most nem is találnék.

Volt már vagy jó tíz évvel ezelőtt, amikor kinyílt előttem a szexualitás témájú keresés, talán akkor már google-ös voltam. Otthoni közös internetünk volt, úgyhogy szélsőségesen vigyáztam a temp mappára és az előzmények menüre is. Minden esetre abban az időben még működött az, hogy beírtam, tippeket keresek fellációhoz, és kaptam írott oldalakat, netes magazinoktól, lelkes amatőröktől, szimplán grafománoktól, stb. Érdeklődtem, olvastam én mindent, különböző álláspontokat, és szerencsére az írott szövegre mindig is jó memóriám volt, mert valami két-három évig kellett még őriznem, mielőtt a tanultakat gyakorlatba fordíthattam volna.

Ráadásul be kell vallanom, jól esett, amikor így utólag, öt év távlatából egy arra érdemes alany megjegyezte, hogy benne voltam a top ötben. Le akartam ellenőrizni az állítás valóság-tartalmát, ezért visszakérdeztem, hogy tízből? Nem, két-háromszázból. Most mit tegyek, ennyi fényezés mindenkinek kell, az ember kezelje tudatosan a készségeit. Érdemes volt tájékozódni.

Ma már hiába próbálok tippeket találni, csak videós (felesleges) vagy nézővadász (simán látogatásveszélyes) oldalakat találok. De valami kibaszott nehéz bármilyen normális infót találni. A Net váltott egy generációt. Nosztalgia.

(még szerencse, hogy akkoriban tisztán kiváncsiságból és elvárási jelleggel utánanéztem a technika női megfelelőjének is, különben miből élnék most... :o)

A leszbiparti az úgy néz ki, mint egy Playboy deatchmatch-el kevert Shakira klip, plusz némi extra veríték, glitteres hajlakk és a mélyebb árnyékokba húzódó édesötösök?

1. Nem.

2. Én konkrétan viszketegséget kapok a "jelenségtől".

Hú de negatív vagyok.

Már olyan rég dühöngtem egy jót. Ráadásul igazi önreflexiós mérgelődést kerekíthetek belőle, hiszen én is voltam már csajbulin párszor, próbálkozásképpen, és fogok is még menni. Csak megőrülök tőle, hogy nincs egy olyan rendezvény, ahol az emberek azért vannak ott, hogy jól érezzék magukat. Teszem azt, mint egy heteró buliban.

A leszbipartit nem a túlfűtött erotika, női megértés és összekacsintás jellemzi, hanem az egymás felé sandítás. Nem feltétlen jó értelemben.

Leszbipartin még nem jártaknak: normál dizsiben is mindig ott van az a réteg, aki csajt/pasit akar felszedni, nem túl széles, ám épp elég ahhoz, hogy mindenkiben tartsa az izgalmat. Semmi gondom a leselkedéssel a téren, hogy drukkoljak a frisseknek a dokkolásban.

De az, hogy egy ilyen közegbe (ami elvileg a szűk, nehezen kapcsolatot találó pesti leszbi réteget szolgálná ki) ne tudjon anélkül lejönni egy baráti társaság, hogy azonnal szét ne barmolja a hangulatot az éledő intrika, libidó vagy hadiállapot - az gáz. És ezt ANNYIAN érezzük. Olyan a légkör, mint a barokk bálokon, ahol fű alatt mindenki vagy utálta a többieket, vagy éppen irigyelte, szerelmes volt belé, vagy éppen próbálta lekoptatni. És a legtöbbször bérgyilkost béreltek ellenük.

Totál megértem, hogy egy csomó lány panaszkodik már rá a neten, hogy mennyire belterjes és összefonódó a kapcsolati lánc egy ilyen bulin. Ami mondjuk magától értetődő, ha tekintetbe vesszük, hogy a bulikba általában olyan emberek járnak ismerkedni, akik szeretnek ismerkedni (lásd még elméletemet a könyvtárban nem felszedhető fitness-versenyzőkről, satöbbi). Talán ha sikerülne ezt az egészet nem azon a sztereotipikus szinten csinálni, hogy minden kiéhezett nő a legelső lyukra vetődik rá, ami szembejön. Talán ha lennének "baráti" kapcsolatok is. Talán ha létezne "férfi-női-barátság" (bruhaha) a leszbik között. Talán akkor elkerülhető lenne, hogy a teljes kolesz az utolsó szőrszálig ismerjen mindenki mást.

Na, és akkor még mázli, hogy én eléggé a periférián vagyok ahhoz, hogy engem ne zavarjon annyira. Mondjuk úgy, inkább sajnálom azokat a (főleg fiatalka/ tapasztalatlanka) lányokat, akiknek ez megkeseríti az egészet, és akik a legjobb jóindulattal mennek bele egy újonnan bimbózó kapcsolatba (ha nem is igaz szerelmet, de legalább egy kis odaadást vagy becsületet keresve) csak hogy másnap fejfájással (hányásízzel) ébredjenek valaki ágyában, aki a nevüket se tudja.

Szeretném nem ezt látni. Szeretnék boldog kiegyensúlyozott fiatalokat látni. Lehet, hogy egyszerűen már megvan a magamhoz való öregségem. Vagy józanságom. Vagy ki tudja.

Engem csak az az egyik rúgnivaló DJ bosszant, de az kegyetlenül. :-)

Ömlengés a kanyarban, vigyázat.

Ha jót akarsz játszani, szerezz egy jó társat.

Mondok egy világmegváltót: fogalmam sincs, hogyan kell szerezni. Azt hiszem, az nem is megy csak úgy. Persze van olyan, hogy behálózol-elcsábítasz valakit - az szerzésnek számít? Ezt a pszichomonologizálást inkább abba is hagyom, mert kommentelők tízezrei lesznek, akik jobban tudják nálam.

Tehát magáról a hogyanról tényleg nem tudok hitelesen nyilatkozni. Az én gyakorlatias kis szótáramban ez úgy néz ki, hogy nyitva tartod a szemed, és ha szembe jön az a lény, akit az életedbe integrálni jó volna, akkor azt nem taszítod el.

Ezt úgy értem, hogy maga a pártalálási készség inkább csak annyiból áll, hogy

- tudd, mit keresel

- és fel tudd azt ismerni egy másikban.

Mi, akik pofátlanul bevallva látjuk a valódi értékeket emberekben, általában szánalommal vegyest jókat röhögünk azon, akik folyamatosan valamilyen külső státusszimbólumba zúgnak bele. Legyen az erős férfikar, vörös tűsarok vagy "a Zotya, hát az annyira művész, hogy már még." (kedves vesszőparipám a művészlélekség, remélem, egyszer akadémiai székfoglalót mondhatok róla)

Elég hosszú listája van az ilyen felszíni dolgoknak, amik egy ötven évre tervezett kapcsolatban lepkefingnyit sem jelentenek, mégis egy csomó ember akként kergeti őket (lepkehálóval. Íííí.). Közben azt elfelejtik megnézni, hogy az alterművészük vagy a dagadó mellű szilikonhuszár (dagadó szilikonmellű huszárina?) hogyan áll hozzá olyan alapvető kérdésekhez, mint MAGA A KIBASZOTT PÁRKAPCSOLAT. Ha már ugye arról beszélünk.

Hegyi túrához ne a popzenei ízlés alapján válassz útitársat, színházba meg ne a politikai irányzat szerint. Kezeld helyén azt a kapcsolatot, amit kialakítani kívánsz.

...

Na, hova is kalandoztam el. Nem is erről akartam beszélni. Most akkor egy kicsit visszaveszek az arcomból.

Ez az egész társtörténet ott merült fel, hogy jó szex. Visszautalok saját magamra (aj, milyen silány retorikai eszköz):

"Ha van két ember, aki elfogadja egymást és nyitott arra, hogy lépésenként egy-egy szinttel odébb lépjen, akkor közösen el lehet indulni körülnézni. Ha van egy jó társad, és van néhány ötleted, sorban kipróbálhatsz dolgokat."

Nem csak életed párjával fogsz tudni egy hullámhosszon rezegni. Életedben még többször szembe fognak jönni olyan emberek, akik ijesztően belédlátnak és -éreznek.

A rezgéspartner lehet a házastárs, egy szerető, egy egyszeri alkalom - a találkozás milyensége alapvetően nem determinálja előre a minőséget. Ha jó a szűrőd (antennád?), a lególajtóbb vidéki diszkóban is összeszedhetsz egy olyan egyedet, akivel kirúgsz a tizes skáláról. Vagy legalább a nyolcasig eljuttok. Persze ilyen 10.000-ből 1 van, de hát ehhez kell az antenna.

A jó társ alatt pedig azt az embert értem, aki 1.) figyel rád, 2.) körülbelül veled egy szinten helyezkedik el a választott aktivitás terén.

Ha azt mondom, pingpong, vagy kérdezzfelelek, vagy mozifilm választás - akkor érted, mire gondolok az "egy szint"-tel. Tudni fogod a különbséget, ha csocsóztál már nagyon kezdő ellenféllel, és túlprofival is. Mindkettő ugyanúgy elbassza az egészet, és pá.

Család kontra párválasztás.

Család kontra élet.

Most éppen tramplinál olvastam, de ezer ilyen történik minden nap. Amikor az embert (adott esetben leszbikus, de egyébként mindegy) döntés elé állítják, olyan szituáció elé, amelynek nem "vagy-vagy" kimenetellel kellene végződnie. Vagy mi, kislányom, vagy az a nő, de akkor többet ránk ne számíts.

Mivel nem a nők lapjának írok, ezért nem fejtem ki, gondolja át mindenki magában. Egy dolgot szeretnék hozzátenni Trampli történetéhez is:

Az az emberközösség, amely megköveteli, hogy válassz

- az életed hátralevő részét képviselő párod*

- és a családod között,

NEM jót akar neked.

NEM szeretetet ad.

Nagyon fontos kiegészítés. Az a bizonyos "másik", aki miatt konfliktusba kerülsz a családoddal. Na, az az ember meg kell, hogy érje. Nagyon könnyű tizenhat évesen elrontani, amikor a falu mérsékelten legjóképűbb rosszával szöksz fel a városba, hogy fél év múlva terhesen, anyagi és érzelmi támogatás nélkül, esetleg még rosszabb állapotban hagyjon ott. Az egész itt felvázolt képlet csak arra a külső tényezőre érvényes, akivel úgy akarsz együttlenni, hogy tudod, még bármi jöhet - és ha bármi jön, akkor is képes vagy megállni a lábadon. Ha viszont erre képes vagy, akkor ne állítson meg semmi.

Amikor egy magát szerető közegnek nevező család ilyen döntés elé állít, akkor nem sokban különbözik mondjuk egy munkahelytől vagy egy főnöktől. Nem a javadat nézi; de hát ezen nem is kell meglepődni, a szüleid is szuverén lények, ők sem azért vannak, hogy a te lábaid előtt nyalják fényesre az életutat. Még ha néha hajlamosak vagytok mindketten (hárman) ezt gondolni.

Nincs ezzel semmi baj, megvannak nekik is az érdekeik, meg neked is.

De ne hagyd, hogy ebből érzelmi zsarolás legyen. Ez fizika. Ez üzlet. Ez emberi kötődéssel való üzérkedés.

*

*

*

Én nem hagytam. Igaz, nekem könnyű beszélni, már felnőtt fejjel, 24 évesen tudtam úgy kiköltözni otthonról a kiválasztott időpontban két hét leforgása alatt, hogy találtam normálisan fizető munkát, és hogy Orleans is dolgozott. És könnyű azért is, mert az arcába nézve úgy éreztem, ez tarthat akár örökké is - de ha egy fél év múlva vége lesz, akkor is megérte. És onnantól egy kis albérlettel és munkahellyel úgyis enyém a világ.

Igen, részben dacból költöztem el. Mert meghallgatom ugyan a jótanácsokat és a hozzászólásokat, de az én életemet én irányítom. Ha valaki értelmeset mond, azt attól még megfogadom, de hagyjatok, hadd küzdjek magam.

Az anyámmal való kapcsolatom, hát, az annyira nem változott meg. Ami megváltozott, az az én felfogásom az anyámról. Már nem az a mindenható felmenő, aki az én támogatásomra van ott. Már csak egy kedves középkorú hölgy, aki nagyon szeret, és akinek úgy "jelentek sokat", hogy annyit azért mégsem. Ez a fenntartás mindig megmarad bennem.

Én vagyok anyukám büszkeségét tápláló diplomás, talpraesett, Brüsszelirányú lánya, akinek a párkapcsolatáról nem beszélünk, helyette sütünk neki krémest, amikor meglátogat.

Az egyik hírportálon olvastam egy háromgyermekes anyuka kétségbeesett levelét, amiben tanácsot kér. Hírértéke ugyan nincs az esetnek: egyszerűen beleszeretett egy másik férfiba, a család egy barátjába, egymáséi lettek, jön a gyerek. Mindennapi sztori, mindennapi vívódás: család, vagy szerelem.És mi ezt még fokozni is tudjuk!

Arról esett már szó itt a blogban, hogy milyen felelősség elsőnek lenni, de arról még nem, hogy mi van akkor, ha mindennek a tetejében a választottunk férjnél szerepel. Nej, -né, asszony, feleség...Mivel még nem éltem túl sokat, nem történt minden  meg velem, de ebbe szerencsésen belefutottam: beleszerettem egy feleségbe...

A találkozásunk fátum: ezt abban a pillanatban tudtam, ahogy megláttam. Ő tudta rólam, hogy leszbikus vagyok, magáról meg sejtette, mert házassága 10. évében már feltűnt neki, hogy jó ideje csak a nők hozzák lázba...

Én persze mit sem sejtettem arról, hogy házasságban él, egyszerűen csak beleszerettem mintegy 68 másodperc alatt. Mert kérem ilyen is létezik: lehet azt érezni az első pillanattól kezdve, ha két embernek köze van egymáshoz. Mondjuk amikor kimondta, hogy férjnél vagyok, akkor legkevésbé sem volt közöm semmihez: se a térhez, se az időhöz; annyira megdöbbentem, hogy kezet nyújtottam és gratuláltam neki ehhez. Soha annyira nem éreztem még, hogy az élet szar. Belibben az életembe a kilóméteres combjaival, az elbűvölő agyával, a rebbenő szemével, meg az elbaszott jó humorával, és férjnél van? Hol itt az igazság?

Soha nem akartam harmadik lenni. Genetikailag vagyok képtelen rá, az értékrendemtől meg roppant távol áll egy házasság szétdíbolása. Már láttam magam előtt, ahogy esténként, rá gondolva telesírom a kispárnámat, és minden nőben őt keresem, és örök boldogtalanság vár rám, meg a duna...de az sors más forgatókönyvet írt számunkra.

Az első szeretkezésünk után egy komoly és hangos beszélgetésbe kezdtünk, arról, hogy döntenie kell. Semmi ő vagy én, hiszen nem voltam olyan pozícióban, szerettem, szóval a francba minden tanult történettel, meg a genetikával meg értékrenddel...Dehát 10 év sok idő, és nem érzelmi szempontból, mert érzelem már régen nincs, de anyagi összefonódások és érdekek vannak, szülők is vannak, akik boldog heteroságban  tudják a lányukat...bonyolult történet...

Mégis, talán én lepődtem meg legjobban, amikor ismeretségünk negyedik napján bejelentette: válik.

Az élet nem élet míg át nem éled.

Néhány nappal később egy kanapé, egy komód, néhány bőrönd és pár doboz könyv társaságában megérkezett hozzám. Mindent otthagyott értem, mert tudta, hogy nálam van bőven abból ami kell neki. Hozta magával ami nekem kellett, elhiheti mindenki: nem a kanapéra utaztam...

A válás néhány hét alatt lezajlott, visszakapta a nevét, új élet várt rá. Sokat beszélgettünk arról, hogy mi vezetett idáig: miért ment férjhez egyáltalán? Azt mondta azért, mert ezt tanulta: nem baj, ha szar, a mi szarunk, asszonysors, tűrés, elfojtás. Felületesen nézve mindene megvolt, a plazmatévében viszont csak nézni lehet  a szeretetet, meghittséget, szeretkezést...az ideális társkapcsolatot. Párkapcsolat volt, valamikor, a férje és közte, majd csendes egymás mellett élés.

Nem zárhatjuk szekrénybe magunkat, ezt megtanultam. Olyasmi ez, mint egy labda, amit tiszta erővel nyomunk a víz alá, majd egy óvatlan pillanatban kicsúszik a kezünkből és pofánvág minket a felismerés: ez nem az én helyem. Őt harminchárom évesen érte utol a sorsa: az évtizedes elfojtások helyett valódi életet akar, egy nő oldalán. Mert azt, hogy a nőkhöz vonzódik, már gyerekkora óta érezte, majd jólneveltségből szépen túlkompenzálta...

Nem buzdítok leszbikusságra, de rossz belegondolnom, hogy hány boldogtalan pár él a világon, akiknek az életére ilyesfajta elnyomás nyalja rá a bélyegét. Amikor meghallom, hogy leszbikusnak lenni divat, akkor mindig azokra az emberekre gondolok, akik még mindig nem mertek kilépni a nekik tanított történetek árnyékából, mert nőként nőt szeretni nem divat kérdése, hanem egy belső kényszer, vagy vágy, amit vagy megélünk, vagy elfojtunk. Más megoldás nincsen...

A divatot kiáltóknak meg: talán szerencsés korban születtünk, amikor már nem muszáj bujkálni, bátran adhatjuk boldogságra a fejünket...Mint ahogy a szeretőm is tette, a bátor nő, aki megváltotta magát - és az én szememben egy kicsit a világot is, mert a szerelmet és a boldogságot választotta -, aki mellett évek óta boldogan ébredek...

Tudtam én mindig is, hogy érdemes a statisztikánál figyelemmel lenni a keresőszavakra. Egyfelől kiválóan lehet szórakozni - ugye - másfelől kellemes hányingert lehet kapni mások gusztustalanságától, és hát vannak kifejezetten hasznos esetek is, mint ez a mostani, amely végül bejegyzést ihlet.

Egy - feltehetően Édesanya - olvasó úgy talált ide az észosztásra, hogy a keresőbe beírta: leszbikus a lányom, milyen élet vár rá. Amikor megláttam ezt a keresőkifejezést elmosolyodott a lelkecském: hát vannak a világon Édesanyák, akik képesek utánaolvasni, vagy legalább utána keresni a témának. Ez megható. Ha nem talált volna releváns információkat a soraink között, akkor most igyekszem felvázolni a lehetséges életekből néhányat...

Leszbikusnak lenni nem jó és nem rossz kérdése. Ideális esetben, persze. De az élet az ritkán ideális, azt gondolom, hogy az életünk milyenségét szakaszokra lehet osztani. Figyelem, saját tapasztaláson alapuló általánosítás következik!

Leszbikusnak lenni nem rossz, hanem egyenesen szar. Azokban az időkben, mikor ráébredtem saját milyenségemre, legszívesebben vascsővel ütöttem volna a fejem addig, amíg el nem múlik. Hát nem elég nekem, hogy nyílik a szexualitásom, hogy ismeretlen folyamatok zajlanak bennem: vágyok, kívánok; még ez is kell, hogy másként tegyem mindezt, mint a barátnőim? Amikor észrevettem, hogy a lányok érdekelnek, hirtelen szerelmes lettem az összes fiúba, hetente másba, úgy, hogy csakazértis normális leszek. Persze ettől a buta túlkompenzálástól nem lettem semmilyen, maradtam a vágyait titkoló, kínlódó, gyötrődő tini.

Alapvetően az volt a legnagyobb bajom, hogy egyetlen leszbikust sem ismertem, az internetet még nem vezették be a faluba, a könyvtárban egyetlen témába vágó könyv sem volt, így évekig maradt a gyötrődés. Igazi felüdülésként hatott rám a valóvilágos Kismocsok nevű médiában való megjelenése, mert akkor legalább már láttam egyet a leszbikusok közül. A többit persze nem minősítem...

Leszbikusnak lenni majdnem jó, ha az ember lánya párra lel. Akkor már nincs egyedül a dolgaival, akkor már beszélgethet mindenféle megélésről - legalább a barátnőjével. Általában az első komoly kapcsolat idején kezd el mindenkit feszíteni a vágy, hogy megossza a szeretteivel, családjával, barátaival a titkát. Ezt sokan dicsekvésnek, felvágásnak, kompenzálásnak...veszik, pedig a dolog pofonegyszerű: büszkék vagyunk a boldogságunkra, és azt szeretnénk, hogy akiket szeretünk, azok velünk osztozzanak a jóban...Ilyenkor vagy probléma lesz, vagy nem, a lényeg az, hogy ezeknek a kimondásoknak a pillanatában dől el, hogy milyen életünk lesz.

Teleírtam már vele oldalakat, hogy nekem nagyon nagy szerencsém volt az alapvetően nyitott és nevelhető szüleimmel. De nem élek álomvilágban: tudom máshol lehet ez másként is. Véletlenül sem azt akarom mondani, hogy mást kell felelőssé tennünk az életünk milyenségéért, de ha társadalomban akarunk élni, és nyilván így van, akkor nagyon fontos, hogy a minket körülvevők ne tekintsenek ránk másként, mint a leszbikusvagyok kimondása előtt. Azt felejtik el sokan, hogy ez nem erkölcsi és nem neveltetésbeli kérdés. Nem is döntés. Ez egy tény, amit legjobb, ha tényként kezelünk, és akkor nagy valószínűséggel a környezetünk sem fog másként tenni.

Volt egy barátnőm, egy nagyon nagy szerelmem, aki az én pozitív példámon felbuzdulva elmondta otthon, hogy lányt szeret. A szülei ismertek és szerettek engem, mégis a lehető legegyszerűbb válaszként választás elé állították a lányukat, hogy vagy család, vagy szerelem. Vagy harisnya, vagy nadrág, bazdmeg, harisnyanadrág nincs. Néhány hónap gyomorgörcs után persze a papírformát hozta a mérkőzés: a barátnőm elhagyott, és ezzel szinte egy időben "járni" kezdett az egyik csoporttársával, aki történetesen más kromoszómákkal rendelkezett, mint én.

Meggyőződésem, hogy valaki ahogy nem lesz keddről szerdára leszbikus, úgy nem lesz szerdáról csütörtökre férfifan. Az is meggyőződésem, hogy a volt barátnőmnek nagyon rossz volt leszbikusnak lennie egy fiú, majd férfi oldalán. Az is meggyőződésem, hogy ez az elfojtás kihatással van az egész életére, túlkompenzálja majd fiatalkori botlását, és focicsapatnyi gyermek boldogtalan anyja lesz majd.

Leszbikusnak lenni nem jó és nem rossz kérdése. Alapvetően ugyanolyan élet vár ránk, mint akárki másra: olyan életünk lesz, amilyet csinálunk magunknak. Ha engedjük, hogy megválaszolhatatlan kérdéseket tegyenek fel nekünk, ha beleesünk a hamis szülői szeretet csapdájába, akkor nem lesz túl jó. Ha átvágjuk magunkat, akkor rossz lesz.

Szóval az Édesanyának üzenem: szeresse nagyon a lányát. Bízzon önmagában és a gyermekében: ha a megfelelő alapok megvannak, akkor arra minden bizonnyal várat fog építeni. Jó élete lesz.

Leragadtam a szalámis témánál.

Rám jött a magyarázkodási kényszer, pedig igazán nem kellene.

Nincs nekem semmi bajom a pasikkal. Sőt. Mindenkit bíztatok rá, hogy próbálja ki. Ebben a mindenkiben egy ideális világban benne foglaltatnak a pasik is.

A kipróbálás hasznos dolog. Jó dolog. Sokat visz előre. Elismerem, hogy egy csomó esetben komoly adrenalinkésztetés és kockáztató szellem kell hozzá, de a szexben pont az a jó, hogy a bázisugrással és a cápaetetéssel szemben ilyesmire épp nincs szükség.

Egy dolog kell hozzá: egy jó társ (a jó társról roppantul markáns, gyémánttal csiszolt véleményem van, amit még kifejtek egyszer, ezt nyugodtan veheted fenyegetésnek). Egy jó társ, akivel öröm a játék.

Ha van két ember, aki elfogadja egymást és nyitott arra, hogy lépésenként egy-egy szinttel odébb lépjen, akkor közösen el lehet indulni körülnézni. (még akkor is, ha vannak olyan ajtók, amin inkább csak egyszer nyitnak ki, aztán utólag inkább betudják tapasztalatszerzésnek).

Az ilyen körülnézések során tudja meg az ember első körben azt, hogy a másik mit szeret, hogyan szereti, mit ne birizgáljál mert reflexből pofánrúglak. Második körben azt, hogy mivel lehetne néha feldobni, másik síkra terelni az egészet. Most nem akarom nárciszillatú virágnyelven végigvinni, de a lényeg az, hogy ezzel jut el az ember a latexig, például.

Egyébként mindig elfog a szánalommal vegyes röhögés, amikor a Helyszínelőkben és testvérsorozataiban a latexet például a szexuális devianciák csúcspontjaként állítják be, de ezt most hagyjuk. NAGYON sok van még a nap alatt.

Ha van egy jó társad, és van néhány ötleted, sorban kipróbálhatsz dolgokat. És ez az a rész, amit újfent mindenkinek ajánlanék. Sőt mi több, amikor elkezdtem írni ezt a posztot, valahogy még kapcsolódott is a farokhoz és annak helyettesítő eszközeihez, bár már nem tudom hogyan, lesztek szívesek ti kitalálni.

A lényeg az, hogy igen, szeretjük a helyettesítő eszközöket. (meghajlás a férfiközönség felé). Igen, szeretjük a játékszereket. CSak azt akartam valahogy elmondani, hogy ez nem azt jelenti, hogy képtelenek lennénk ilyenek nélkül élvezni.

Amíg ezek JÁTÉKSZERKÉNT szerepelnek abban, amit ti otthon műveltek, ADDIG SEMMI PROBLÉMÁT NEM OKOZNAK A SZEXUÁLIS ÉLETEDBEN. Mindegy, hogy mit mondott Klári néni a hittanon.

hozzátenném, hogy a pszichológusokkal szemben engem az sem zavar, ha valaki a latex illata nélkül már fiziológiailag képtelen az orgazmusra. Viszont sajnálom őket, mert szegény ember nagy hátrányba kerül azokkal szemben, akik viharos dombtetőn, síkos hajófedélzeten, csalánosban vagy sóbányában is képesek szerelmeskedni.

Ha értelmes ember módjára használod (jótanácsok zárójelben), akkor egy csomó mindennel feldobhatod a hangulatot:

- cseppenő gyertyával (a profi tippje: 1. csak akkor, ha egyébként is szereted a viaszt a tenyeredben például, 2. nem a legelső otthon fellelhető születésnapi förmedvénnyel, hanem szexboltban kapható masszázsgyertával, ami sokkal alacsonyabb hőfokon cseppen, mint a halottaknapi mécses, így nem okoz elsőfokú égési sebeket, 3. magasról cseppenteni!)

- madártollal (NE testápoló után, mert a megtapadó-visszamaradó darabkákról tényleg csak egy döglött baromfi fog bevillanni)

- öltözékkel, harisnyával (számítsd bele, hogy a harisnya elszakadhat akkor is, ha drága, a ruha meg foltos lehet, vagy előre készülj erre, vagy ne hisztizz miatta)

- némi ruha magadon hagyása után már elvileg látható valahol a kanyarban maga a latex is, de ez nem ajánlás, csupán felmutatása annak, hogy nem minden deviancia, ami csillog ;-)

- bizsergető/melegítő zselékkel igen, mentolos rágóval/szájöblítővel SOHA. Egyszer nyúltam magamhoz véletlenül Ben Gay krém után, nagyon csúnyán visítottam percekig.

- és természetesen bármely olyan játékszerrel, amit a gyártó kifejezetten ilyen célra ajánl.

- most nincs kedvem tovább sorolni, mert totál nem az volt a célom, hogy a minden női portálon megtalálható könyvtárszagú jaj-de-nagyon-erotikus listát írjam meg, csak így jött ki.

Ja és még egy dolog: ne ezektől várd az orgazmust, de hoznak némi izgalmat a rutinba.

"Ne akard beadni nekem, hogy nem hiányzik a szalámi."

Ez egy elég gyík gyik. (tényleg, gyík, bruhaha). Mondhatnám péniszhiány-irigységnek azon férfiak részéről, akik nem szeretnék elfogadni, hogy két ember dorong nélkül is élhet jó nemi életet. MÁS lesz, de nem feltétlenül rosszabb, vagy laposabb. Sőt.

Ebből a szempontból kicsit túl van értékelve a cucc. Gondolom, ebben rengeteg olyan nem meleg nő is csatlakozna hozzám, aki bevallja a világnak, hogy jobban szereti a csikló-, mint a hüvelyi orgazmust. Érted, kívülről. Amihez elég egy nyelv, vagy egy kéz, vagy egy farmerba bújtatott comb a mozi hátsó sorában.

Persze, jó érzés a nőnek, ha van valami odabe. Erről talán majd később is ejtünk szót. De ha most nagyon technikaiak akarunk lenni, akkor mondok valamit (érzelmesebbek ugorjanak egy bekezdést): az érzőidegek nagy része a bejárattól két-három centire helyezkedik el, mélyebben alig-alig. Tehát egy csomó nőnek tökmindegy, van-e beljebb bármi is, meg az is, milyen hosszú, lényeg, hogy a fontosabb részeken folyjon az action.

Technikai rész vége. Meg nem is érzem úgy, hogy a technikai részen kellene lovagolnunk. Csak simán azon, hogy - bár kétségkívül igen kellemes tud lenni adott esetekben - nem muszáj faroknak is lennie az egyenletben.

Pláne, mivel ebben a felállásban nem fontos a legódarabkákat egyből egymás felé fordítani a dokkoláshoz, van egy csomó lehetőség a kísérletezésre és az egyéb pózokra. Amiért általában is hálás tud lenni az ember.

Én kábé ennyit akartam elmondani.

Ezt nézze meg, kérem:

"Fidelity": Don't Divorce... from Courage Campaign on Vimeo.

A minap beszéltem a bátyámnak erről a videóról. Felidéztem az esetet, amikor évekkel ezelőtt egy diszkóban meglökött engem egy részegen tántorgó srác, nem bántásból, csak robotpilótailag kóvályogva, a bátyám meg nekiugrott, mert mi a faszt képzel magáról, hogy lökdösi a húgát. Megkérdeztem hát a testvéremtől, hogy megtenné-e, hogy egy táblát felmutat értem...Költői kérdésnek szántam, mert tudni véltem a válaszát...

Napok óta itt hever ez a téma előttem, kb. 15 cetire felírtam már, hogy erről írnom kell, mégis nehezemre esik...Ez a felvállalom-nem vállalom, beszélni kell róla-nem kell beszélni róla annyira zűrös terepnek hat nekem. Egyáltalán: erről van szó? Mi a probléma? Van probléma? Vagy ez is egy amolyan nyúlon túl kérdés, aminek a végén kiderül, hogy a nyúl AZ?

Azt, hogy leszbikus vagyok, a legmélyebb, legintimebb magánügyemként élem meg. Soha nem jutott eszembe, hogy amikor valakinek kezet nyújtok bemutatkozáskor, a nevem közlésén túl azt is elmondjam magamról, hogy leszbikus vagyok. Soha nem toltam senki arcába ezt a tényt, csak akkor, ha a helyzet úgy hozta, hogy annyira jó viszony alakult ki köztünk, hogy a magánéletünkről csevegtünk, akkor is mintegy mellékes tényként megemlítettem, hogy egy nővel élek együtt. Soha nem is volt problémám önmagam elfogadtatásával, hiszen hamarabb ismerték az embert meg bennem, hamarabb szerettek meg olyannak, amilyen vagyok, minthogy megtudták volna az én sötét titkomat, ami nem is sötét, nem is titok. Ez az életem, az életem egy része, basszameg.

Annyira természetesnek élem meg a puncipreferációmat, hogy eszembe se jut, hogy valaki ezzel kapcsolatban más véleményt formál. Ez nem jó és rossz kérdése. Meg nem is harag kérdése. Néha nagyon hülyén tudom magam érezni, amikor olyan szituációba keveredek, hogy el kell magyaráznom a miérteket. Mert nincs oka annak, hogy a nőket szeretem. Nem szeretem, ha a génjeimmel magyarázzák, mert azok az én génjeim, számomra a legtökéletesebb gének a világon. Még jobban gyűlölöm, amikor óvatos tapogatózásként célkeresztbe kerül az apám, aki biztos ivott, meg vert meg...Az én apám életében nem volt részeg, egy legyet se ütne le, viszont bárkinek nekimenne, aki a gyermekeit bántja, és hát úgy 35 éve eszeveszett módon szerelmes az anyámba, akit sosem bántott, sosem csalt meg...Ha mintaapát kellene rajzolni, akkor őt rajzolná minden ötödikes. Szóval nincs oka. Van az úgy, hogy a zongora csak egy zongora...

Még hülyébben érzem magam ezzel a kiállás dologgal kapcsolatban. A hétköznapokban semmiben nem érzem magam jogfosztottnak. Nem kapok randább húst a hentesnél, nem kell többet várakoznom a bankban, nem dudálnak rám többen a forgalomban...

Viszont ha a felszín alá tekintek, akkor látom a szép nagy szarkupacot, amin ülök...

Az a baj, hogy az elfogadás mellett a sunnyogás is természetes lett az életemben. Az a baj, hogy megszoktam, hogy nem fogom meg a társam kezét az utcán, vagy ha meg is fogom, előtte körülnézek, hogy nincsenek-e 44-es acélbetétes bakancsok a környéken. Nem félelemből, hanem mert kinek van szüksége bonyodalmakra. Az a baj, hogy megszoktam, hogy a média évente egyszer szól, akkor is tőmondatokban a kérdésről. Az a baj, hogy megszoktam a tojászáporral kísért, kordonok közé terelt szutykos kis életemnek a folyását. Nem szájalok, mert elfogadom a különvélemények létezését, még ha nem is értek egyet. Elfogadást várok, hát elfogadok. Én így lázadok.

Aztán ha bele is túrok a szarkupacba, akkor már nagyon bűzlik az egész.

Több, mint két éve együtt élek a szerelmemmel. Úgy hiszem, hogy a társam személye nem fog változni, csak az eltöltött idő mennyisége. De - sajnálatos módon - a mennyiség mellett a minőséget is igen fontosnak tartom. Fontosnak tartom azt is, hogyha egyszer véletlen megnézném, hogy hogyan nyílik az autónkban a légzsák, akkor a nő, aki szeret megkérdezhesse az orvostól, hogy betört-e az orrom. Fontosnak tartom azt is, ha esetleg nagyon betörne az orrom és megmihálylanék legott, akkor a közösen összehordott életünk javait a nőm élvezhesse. Fontosnak tartom azt is, hogy ne szúrják ki a szemem ilyen nevetséges intézményekkel, mint a regisztrált élettársi kapcsolat, ami valódi jogokat nem ad, pusztán adatgyűjtésben lehet jól funkcionáló. Fontosnak tartom azt is, hogy ne arra kondicionáljanak mikrotársadalmiságilag, hogy a kiskapukat keressem, hogy gyerek vagy gyűrű...

A bátyám azt mondja, hogy nincs az a nemes cél, amiért ő kiállna a nyilvánosság elé. Nem ért egyet az eszközzel sem. Sajnálom, hogy nem tudtam vele megértetni, hogy néha "kiabálni" kell, hogy meghallják az ember hangját. Nem toleranciát kérek. A tolerancia számomra megtűrést jelent. Engem nem kell megtűrni, én azt akarom, hogy ismerjen meg akárki, lássa hogyan élek, kössön belém emiatt bátran, alkosson véleményt. De addig, amíg vaktában lövöldözünk a nagy szavakkal, nem fogunk célt érni. Egymás mellett kell élnünk, a mindenkori kisebbségnek és a mindenkori többségnek.

A tisztesség úgy kívánja, hogy szóljak néhány szót a meleg szórakozóhelyekről, a leszbikus bulikról...arról a fajta szeparációról, amikor a leszbikusmelegek csinálnak maguknak különprogramot, amiből kizárják heteroszexuális embertársaikat. Most, hogy leírom, hogy nem ágyromantikai alapon kell válogatni, úgy érzem eleget is tettem a lelkiismeretemnek.

A testvérem szerint az a baj, hogy ez a kérdés túl kevés embert érint a hazánknak nevezettben. Én meg azt mondom, hogy ez a kérdés mindenkit érint, hiszen ha veszem a legszűkebb családomat, akkor máris tucatnyi embert látok, és tudom, hogy más hasonszőrű körül is vannak tucatnyian. Meg hát hogyne érintené az egész társadalmunkat, mikor pont az mutatja meg egy társadalom morálát, hogy hogyan bánik a kisebbségeivel...

Nem vagyok szociológus, sem pedig labriszt forgató harci amazon. Csak egy egyszerű lány vagyok, aki úgy érzi, hogy a rengeteg, felnőttélet által magával hozott probléma megoldása közepette talán a saját helyzetének a javításáért is ki kell állnia. Aki hisz abban, hogy személyes példamutatásának apró kalapácsütéseivel le tudja bontani az életét körülvevő sunnyogás-falat.

Ja. Teljesen jogos. Ez az A Kérdés, ami leszbikusban fel sem merül. Amitől persze nekik valamivel könnyebb a dolguk. Én meg itt ragadtam a határvonalon.

Van egy nő, akivel az életemet le tudnám élni, mégsem mondom azt egyértelműen, hogy leszbi vagyok.

Alapjáratban évekig nem merült fel bennem semmi, hiszen én itt vagyok magamnak, ezen kívül csak egy szeretetet sugárzó párra van szükségem, és az megvan. Aki otthon vár, aki a kedvemért hámoz narancsot.

Aztán volt egy pont, amikor megijedtem.

Nagyon egyértelmű félelem volt: a biztonság. A férfi, aki szükség esetén örvösmedvévé változik, és hörögve tépi mézszagú cafatokra azt, aki engem bánt. A férfi, akinek izmos vállán stabilan nyugszik a konyhaszekrény költözéskor. A férfi, akinek az oldalán én nő vagyok, aki definiál engem, ahogy az oldalán végiglejtek a korzón a plázában a dunaparton.

Újfent kijelenteném, hogy nem a farokról beszélünk.

Volt egy kis para bennem. Üdvözletem mindenkinek, aki érti, mert empátia kell hozzá. Attól, hogy mi lesz, ha majd adódik egy olyan pillanat, amikor férfira lenne szükségem, és nincs ott? És vajon idegösszeroppanást kapok-e ettől?

A válasz is megvolt, csak kellett hozzá egy olyan igazán szilvakék-lila seggberúgás, hogy a homlokom akkora szikrákat adjon, amik megvilágítják a sötétet.

Ahhoz, hogy a biztonságot megkapjam, nem két fityegő herére van szükségem. Csak a szokásos, unalomig koptatott önbizalomra. Bizalomra magamban, és magunkban. Főleg magamban. Nem az a megoldás, hogy addig válogatok, amíg egy pankrátor nem kerül az utamba. Ha most nem nőként, hanem újfent emberként definiálom magam, akkor az egész tényleg csak rajtam múlik.

Nem mankót akarok. Társat.

Kicsit leültem.

Úgy indítottuk ezt a blogot, hogy leírjuk, amit megtanultunk erről az egészről. A lányos kapcsolatról. Aztán itt az első körben kimenőt kell kérnem.

Mert ugyan még sosem volt ilyen boldog az életem, de ezek a két irányból jövő gondolatok rádöbbentettek egy csomó egyéb problémára. Problémákra, amikkel kellene valamit kezdeni. Akár belül, akár kívül.

Akármilyen jól eldumálgatunk az anyámmal, elbőgöm magamat azon, hogy mások ezt képesek voltak normálisan kezelni. Mi meg csak azzal oldottuk meg a problémát, hogy nincs róla beszélve. Ez átmenetileg kényelmes, de egyre tovább rohad, ahogy mi egyre közelebb sodródunk egy közös élet felé. Regisztráció, lakás, satöbbi.

Aztán meg előjön, hogy mélyen belül kiborulok a tizenéves korom körüli űrtől. Így utólag meg aztán tényleg mindegy; mégis hiányzik onnan egy darab. Akkor kevésbé hiányzott. Most sajog. Mert a ma körülöttem élők közül akkor mindenki virágzott, szerelmes(k)edett, meg persze sugárban hányt. Nem panaszokodok, én kiválóan megvoltam magammal, kurva fontos dolgokat tanultam (és itt most ne a föcire gondoljunk), amik segítettek kiegyensúlyozott emberré válni. Mégis valahol bánt, hogy nem voltam soha kiegyensúlyozatlan.

Itt állok egy darab hatóságilag hitelesített, kivitelezhető, kiegyensúlyozott (pont elég öröm, pont elég bajok) élettel, olyan csomómentes világlátással, amit sokan irigyelnek, nyitottsággal és problémamegoldó képességgel - és erre baszhatom, mert valamiért elkezd hiányozni egy egykori, sosemvolt káosz.

Túl jó dolgom van. Pedig nem is.

Ha már kedvenc szerzőtársam, Jem is tőlem várja szaftot ide, akkor íme, itt az ideje.

Arról minden leszbikusnak vannak élményei, hogy milyen érzések előzték meg az első nagy, párnák közti randevút. Most nem a lángoló szerelemre, meg az olthatatlan vágyra gondolok, sokkal inkább azokra a félelmekre, amik - jó esetben - mindannyiunkban élnek az/minden első szeretkezés előtt - igazán ideális esetben meg még azután is sokáig, mindig is.

Ha felcsapjuk a tekerjük és nézzük meg belülről táblát, akkor azt kell mondanom, hogy ilyen szempontból sok kezdő leszbikusnak voltam én a nagy mumusa, hiszen általában én érkeztem több tapasztalattal, vagy egyáltalán tapasztalattal a kapcsolataimba...

Soha nem űztem sportot abból, hogy olyan nőket hódítsak meg, akiknek én lehetek az első nő az életükben. Jelen állás szerint mégis 7-3 az arány, az átigazolók javára. Most, hogy ezt így kiszámoltam, óriási felelősség zúdult bele a nyakamba, hiszen ez a hét ember tőlem kapta az első leszbikus csókját, az első leszbikus szeretkezését...Szegénykéim.

Az első kapcsolatom ilyen szempontból nyilván nem nagyon ér, hiszen számomra is ő volt az első, számára is én voltam az első.  Emlékszem, hogy azon a madárcsicsergős tavaszi napon, amikor már tudtam, hogy történni fog valami a kis albérleti szobámban, tele voltam kétségekkel. De még eufemizálni is felesleges: fostam, mint a lakodalmas kutya. Olyan érzésem volt, mintha a kezembe kaptam volna egy fadarabot - figyelem, ez érzésleírás, nem minősítés - és abból kellett volna nekem kifaragnom mondjuk a hófehérkét meg a hét törpét; az elvárt minimumszint is a maximum, persze, mindezt úgy hogy azt se tudtam mim van hozzá. Gyér elképzeléseim voltak csak arról, hogy mi a jó a NŐnek, azokat is javarészt a bravo magazin szerelem szex gyengédség rovatából szedtem össze, kiegészítve néhány ndk-s pornó élménnyel. Valahogy azt éreztem, hogy ez egy mellekkel, puncival és egyéb testrészekkel rendelkező, valódi nőhöz nagyon kevés lesz... A mai napig azt tartom a legnagyobb szerencsének az első szeretkezésem körül, hogy nagyon szerelmes voltam. Egy nagyon szerelmes nő meg tele van érzésekkel, olyanokkal amik nem csak szirupos levelek megírására késztetik, hanem megérzéseket is adnak arra nézve, hogy mi lehet az, ami a másiknak jó. Az, hogy nem vallottam kudarcot minden bizonnyal annak tudható be, hogy abból indultam ki, hogy mi a jó nekem, így biztosra mentem: az én kezem meg az ő csiklója, verhetetlen párosnak bizonyult.

Az egésznek az volt a buktatója, hogy 3 évre leragadtunk a csiklóinknál. Talán másfél év is eltelt, mire ugyanezt a területet a nyelvünkkel térképeztük fel. Az első nyalás és kinyalatás (elnézést, de nem ismerek rá jobb kifejezést, ha valakinek esetleg van, azt kíváncsian várom) élménye felér az első szeretkezésével. Én voltam a kezdeményezője a más dimenziók megnyitásának, a viszonzásra újabb hónapokat vártam. Amikor viszont megkaptam, akkor egy egész éjszakán át jutott a jóból. Már elsőre is csodálatos élmény volt, de a technika tökéletesre fejlesztéséhez idő kellett. Rá kellett jönnünk arra, hogy a nyelvünk nem csak vertikálisan mozog, horizontálisan is fürge, sőt még a körbe-körbétől sem szédül el, nem úgy, mint a csiklógazda...

A második kapcsolatomba már "tapasztalt" leszbikusként mentem bele, és mint ilyen sikerült is parákat és kételyeket ébresztenem a másikban. Nem tudta hogyan nyúljon hozzám. Ugyanúgy nem tudta, mint az összes többi, viszont megkérdezte, úgy mint - szerencsés esetben - az összes többi. Mert egy szeretkezés-próbálkozásnál feltett ez most így jó? kérdés sokkal kevésbé suta, mint a másik vénuszdombjának vakargatása vagy hüvelyének döfködése... Apropó.

Nem tudom már miért alakult így, de úgy emlékszem, hogy az első behatolás a második szerelmemhez köthető. Ezt sem értem, hogy miért, de először ő járt bennem. Az ő kezdeményezésére kezdtük hát meg az élekkel szögekkel való játékot, persze miután rájöttünk, hogy kicsit sem mindegy, hogy mekkora a körmünk és hogy milyen szögben érintjük a másik érzékeny pontjait. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy rengeteg full-full extrás szeretkezés után, sok nőhöz hasonlóan nekem sem nagyon volt még tisztán hüvelyi orgazmusom, viszont az is tény, hogy a legteljesebb orgazmushoz vezető út kint-bent kényeztetéssel van kikövezve.

Az évek során rájöttem, hogy sokkal érdekesebb, sokkal izgatóbb az, ha valaki nem csípőből tüzel, nem a mások testén megszokott rutin szerint ér hozzám. A szűz kéznek, szűz nyelvnek még nem veszett el a mindent feltárni kívánó, minden apró részletre rácsodálkozó naiv kíváncsisága, mert annál rosszabb nem nagyon van, ha valaki rutinból dug, rutinból nyal, közben meg szeméremcsont mögül kikandikáló nagy kerek szemekkel várja az eredményt. Ez nem így működik.

A rutinleszbikusszexmasinától is létezik azonban rosszabb. Az eddig férfiakkal reszelgető, önmagát igazi lepedőakrobataként definiáló, ilyen módon komoly prekoncepciókkal rendelkező, én-tudom-mi-kell-a-nőknek típus. Két ilyen nőhöz volt szerencsétlenségem, hááát, közös színházbérletet nem vettünk... Ebben a típusban az a nagyon veszélyes, hogy még azzal sincs tisztában a kis tipikusunk, hogy neki mi az igazán jó. Nem tud másból kiindulni, csak abból, hogy mit csinált vele a volt pasija. Ha ezt a gyanút még verbálisan is erősíti, na az a gáz, nem ha szájbabasznak. Így esett meg az, hogy egy egyébként kedves lányt - aki azzal kezdte, hogy egyelőre nem fog kinyalni, mert a volt pasiját is csak akkor szopta le, ha kapott érte egy bigmekmenüt, nagykólával, nagykrumlival -  konkrétan lerúgtam magamról, amikor azt kiabálta, hogy azt akarom, hogy élvezd, bazdmeg, élvezd már, közben meg nem csinált egyebet, csak egy ujjal nevetségesen gyorsan véresre dörzsölte a hüvelyem. Tűzcsiholásnak mondjuk nem volt rossz próbálkozás...

Figyelem, okos, tapasztalatokkal alátámasztott konklúzió következik: egyáltalán nem baj, ha tapasztalatlan vagy. Ha tapasztalatlan vagy, kérdezz. Sőt egyáltalán: kérdezz! Soha ne indulj ki abból, hogy veled mit csinált a volt pasid, hiszen minden valószínűség szerint azért vagy most egy nő ágyában, mert az nem volt teljesen rendben. Abból se indulj ki, hogy az előző barátnőd mit élvezett, mert a nagy számok törvénye alapján vannak ugyan olyan dolgok, amikkel általában nem lehet túl nagyot tévedni, de ahhoz, hogy 100%-ig azzal a nővel legyél, aki alattad-fölötted-melletted fekszik az kell, hogy csak rá figyelj és elfelejtsél minden exet, még a saját magadat is.

És hogy még véletlenül se hasson kioktatásként: valaki életében elsőnek lenni óriási felelősség. Legalábbis én mindig nagy felelősséggel megélt óriási megtiszteltetésnek vettem. Azt gondolom, hogy ilyen esetben mindenképpen a már tapasztaltabbnak kell kezdeményezőbbnek lennie, hiszen ha az első bálozót nem kérik fel táncolni, akkor annak nem marad más lehetősége, mint hogy egész este árulja a petrezselymet. Az sem túl ideális, ha már tart a tánc és az első lábralépést szúrós tekintettel könyveljük el, hiszen a tapasztaltabb táncosunknak a türelem erényét is gyakorolnia kell. Megfelelő mennyiségű nyitottsággal, türelemmel és határozottsággal viszont könnyedén áttáncolhatjuk együtt az egész éjszakát.